Ki Vagyok Én

Ki Vagyok Én?

Nehezen haladok a tudás útvesztőin át
Egy vak, ismeretlen helyre,
Mely az idő, és a tér szabályait nem ismerve
A hitemben él, és jelenti értelmetlenségét annak,
Amit eddig akartam és tettem;
Mert ugye minek születtem,
Hol vagyok, és hová haladok?
Már csak a kérdéseim vannak.
Egyáltalán mi vagyok?

Csakugyan ember az, akiről azt hisszük, hogy az,
Vagy csak a tévedések korát éljük?
Mert a test csak test, de benne mi az, ami vagyunk?
Mi az, ami bennünk rejtőzik,
A szellemünk, a lelkünk
Miért nem ismerjük mi magunk,
S kitől kell kérdeznünk?

Széthullott gondolataim foszlányai
Hevernek szanaszét

Céltalanul ülök egy széken,
Arcomon kifejezéstelenség.
Ajkamon hangok,
Melyek jönnek még akkor is,
Ha egyébként hallgatok;
Szememben távolság, titkok, és álmok.
Hol van a fény, a derengés,
A remény apró szikratánca?
Hol van a hit, mely késztet szilajul
Egy mélyről feltörő imára?
Hol van bennem az a minden,
Amit majd valakinek le kell tennem?
Ki vagyok én, hogy valaki miatt
Valakivé kelljen lennem?
Milyen ösztön tart még itt
E szörnyű kétség ölén?

Mi ez bennem,

Gyilkosait ki oltotta belém?
Milyen erő húz a mélybe,
Meddig szenvedek még?
Mikor lesz már ennek vége,
Mikor lesz már ennek vége,
Mikor lesz már elég?

Asztalra borulva,
Gondolatok szemét tengerébe fúlva,
Ki sírt szemekkel,
Poharakkal, üvegekkel ébred bennem
Az új öntudat-változat.
Kiégve, lesújtva érzem magam.
Pergő idő homokja ként jön
Homályom alakja,
Velem lát, velem érez,
Együtt él bennem.

Céltalanul ülök egy széken,
Arcomon kifejezéstelenség.
Ajkamon hangok,
Melyek jönnek még akkor is,
Ha egyébként hallgatok;
Szememben távolság, titkok, és álmok.
Hol van a fény, a derengés,
A remény apró szikratánca?

Céltalanul ülök egy széken,
Arcomon kifejezéstelenség.
Ajkamon hangok,
Melyek jönnek még akkor is,
Ha egyébként hallgatok;
Szememben távolság, titkok, és álmok.
Hol van a fény, a derengés,
A remény apró szikratánca?

Voltak nagy gondolataim, foszlányai
Hevernek szanaszét
Céltalanul ülök egy széken,
Arcomon kifejezéstelenség.
Ajkamon hangok,
Melyek jönnek még akkor is,
Ha egyébként hallgatok;
Szememben távolság, titkok, és álmok.
Hol van a fény, a derengés,
A remény apró szikratánca?
Hol van a hit, mely késztet szilajul
Egy mélyről feltörő imára?
Hol van bennem az a minden,
Amit majd valakinek le kell tennem?
Ki vagyok én, hogy valaki miatt
Valakivé kelljen lennem?

Milyen ösztön tart még itt
E szörnyű kétség ölén?
Mi ez bennem,
Gyilkosait ki oltotta belém?
Milyen erő húz a mélybe,
Meddig szenvedek még?
Mikor lesz már ennek vége,
Mikor lesz már elég?
Mikor lesz már elég?

(A zenét és a képet mesterséges intelligencia segítségével generáltam,
a szöveg saját vers. Horváth Sándor)