II. Rákóczi Ferenc és Nagyecsed - Rákóczi-kultusz: Nagyecsed

A történelmi Magyarországon nem építettek olyan várat vagy várszerû erõdítményt, amelyet oly nyomtalanul tüntettek volna el a föld színérõl, mint az ecsedit. Bibliai hasonlattal: itt valóban „kő kövön nem maradt”. Néhol legalább egy omladék õrzi mostoha történelmünk emlékeit, de Ecseden jóformán csak a régi utcanevek, míg a „múltat végképp eltörölni” akaró lendület azokat is meg nem változtatta. Ebben a városban minden II. Rákóczi Ferencet idézi, a Fő utcától a Kultúrházon át a Vadásztársaságig, s egy idő óta a rendezvények is, amelyek ugyan még nem nevezhetők országos jelentőségűeknek. Rákóczi nem sokáig tartózkodott a már rég nem létező várban, de emlékét örökre itt hagyta.
Szállási Árpád orvostörténész, tanár a város díszpolgára vállalkozott rá, hogy megírja a Fejedelem és Ecsed történelmi kapcsolatát, nem utolsósorban a saját Rákóczi-élményeitől indíttatva. A helység szülötteként néprajzi kiegészítésekkel, amelyekről a hivatásos etnográfusok kevesebbet írtak, köztük pl. az újra felvirágzó ló-kultuszról. Az erődítmény-rendszer helyrajza nehezen pontosítható, de a település földközeli ismerete megbízható segítséget nyújt, találkozik benne a múlt és a jelen, amelynek a 2003 óta fellendült Rákóczi-kultusz az eredménye. A helység a mai nevét a láp lecsapolása után, Kisecsedpuszta és Ecsed egyesülésével kapta. Kezdetben a Nagy- Ecsed változatot használták, de Trianon óta egybeírják. A Rákóczi-kultusz vállalása már Nagyecsedhez köthető, különösen az emlékmű felállításával. Ezt a hagyományt folytatják és adják tovább utódaiknak a mai ecsediek. A Rákóczi-felkelés idején lakatlan kisecsedi pusztát a településsel híd köthette össze. Erre utal kezdettől az ottani utca neve. A híd milyenségét csak találgatni lehet. Rákóczi az emlékirataiban egyáltalán nem említi. Valószínűtlen, hogy keskeny földsánc kötötte volna össze Kisecsedet Nagyecseddel, mert az emlékiratban említett ág különlegesen mély volt. Cölöpökre aligha épült, mert azt könnyen sem megépíteni, sem elrontani nem lehetett. Legvalószínűbb az úgynevezett tutajhíd, hosszú gerendákból összekötözve, amely embert, állatot, járművet megbírt, ha viszont ellenség közeledett, a tartó kenderköteleket átvágva azonnal átjárhatatlanná vált. A lassú vízáramlás kimozdította, majd valahol megfeneklett és a veszély elmúltával vissza lehetett vontatni.