PILINSZKY KANTÁTA (zene: Tallér Gábor)

A közreműködő énekesek:
Bencze Enikő, Fejes Rita, Fodor Eszter, Kallai Nóra, Kemény Kinga, Nobilis Júlia, Tallér Vilma, Koncz András, Mizsei Zoltán és Tallér Gábor.
Gitár: Ursu Gábor

I. Majd elnézem

Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon –

elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.

II. Amiként kezdtem
Amiként kezdtem, végig az maradtam.
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.
Mint a fegyenc, ki visszatérve
falujába, továbbra is csak hallgat,
szótlanul űl pohár bora előtt.

III. A többi kegyelem

A félelem s az álom
volt apám és anyám.
A folyosó meg a
kitáruló vidék.

Így éltem. Hogy halok meg?
Milyen lesz pusztulásom?

A föld elárul. Magához ölel.
A többi kegyelem.

IV. Elég

A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

V. Hölderlin

December hője, nyarak jégverése,
drótvégre csomózott madár,
mi nem voltam én? Boldogan halok.

VI. Visszafele

Visszafele, visszafele:
a nyírfaerdő lángban áll,
s a kerti ünnep hó alatt.

Visszafele, visszafele:
közeledünk, távolodunk,
mint a cirádák közelítenek
és távolodnak.
és távolodnak. Valahol
gyönyörű lányok siklóröpülésben
azt állítják, hogy jól van, ami van.

Visszafele, visszafele:
a legszebb minden teremtmény között
oldalra dőlve készül földet érni.

VII. Hommage à Paul Verlaine

"Egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja",
s a csöndességben valaki
a hamunémát nagyon lassan
fölmutatja. Igenis, fölmutatja.

A zongoránál Mozart, hátradőlve.
Csend, csend, csend, csend,
s a zongora alatt
egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

VIII. Merénylet

Megtörtént, holott nem követtem el,
és nem történt meg, holott elkövettem.

IX. Infinitívusz

Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.

X. Agonia christiana

Szellőivel, folyóival
oly messze még a virradat!
Felöltöm ingem és ruhám.
Begombolom halálomat.

XI. Egy életen keresztűl (Hungarian)

1
Mi törjük el, repesztjük ketté,
mi egyedűl és mi magunk
azt, ami egy és oszthatatlan.

XII. Végkifejlet

Magam talán középre állok
Talán este van. Talán alkonyat.
Egy bizonyos: későre jár.

XIII. Zsinórpadlás

Az asztal, mitől megdermedtem,
most itt van, földet ért.
Üres a lapja. Annál rosszabb.
Hogy tegyem rá, és hogy vegyem le róla
azt, azt, azt, azt, jaj azt, mit elkövettem,
levettem róla, s ráhelyeztem?
Hogy rakjam rá, hogy levehessem?

XIV. Keringő

A zongorát befutja a borostyán,
S a gyerekkori ház falát
Szétmállasztja a naplemente.

És mégis, mégis szakadatlanúl
Szemközt a leáldozó nappal
Mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

XV. A fényességes angyal is

Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.
Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.
Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,
akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.

XVI. Telehold

Fölszáll a hold
olyanféle ütéssel
és olyanféle lágysággal ahogy
csak a viszontlátás zokogó öröme
ráz egybe és mos egybe olykor-olykor
két összeérő arcot, fölnagyúlt,
boldogságtól ödémás kézfejet.

XVII. Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

XVIII. Bölcső és nem koporsó

Elnézlek, mint egy gyermek és
te megijedsz e pillantástól.

Fenyegetők
egy gyermek szemei, kivált
lámpaoltáskor, amikor
Isten esendő fényeit kioltják.

Ilyenkor csönd van, éjszaka,
neked azonban nem kellene félned,
gyerekkorom teneked bölcső
és nem koporsó.

XIX. Találkozások

Hányféle találkozás, Istenem,
együttlét, különválás, búcsuzás!
Hullám hullámmal, virág a virágtól
szélcsendben, szélben
mozdúlva, mozdulatlanúl
hány és hányféle színeváltozás,
a múlandó s a múlhatatlan
hányféle helycseréje!

XX. Majd elnézem

Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon –

elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.