Dr. Kruppa Tamás: A tizenöt éves háború és következményei

A tizenöt éves háború (1591–1606) a mohácsi csata (1526) és a törökellenes felszabadító/visszafoglaló háború (1683–1699) közötti bő másfél évszázados időszak leghosszabb és legpusztítóbb háborús periódusa volt. A háború egyik oka az Oszmán Birodalom ekkor már évtizedek óta húzódó válsága volt, amelyet vezetői katonai expanzióval próbáltak orvosolni, másik oka, keresztény oldalról az új pápa VIII. Kelemen hatalomra kerülése volt, aki életprogramjának a török Európából való kiűzését célzó terv megvalósítását tűzte ki célul. Ennek érdekében jelentős anyagi és katonai támogatást nyújtott a Habsburg Monarchiának, valamint sikerült a protestáns többségű Erdélyi Fejedelemséget is bevonni a háborúba. A konfliktus nagyságát nemcsak az jelzi, hogy az említett hatalmakon túl közvetve részt vettek benne az itáliai fejedelemségek, illetve a Német-Római Birodalom, hanem hogy Mohács után egészen a felszabadító háborúkig ebben a háborúban vívták a legnagyobb nyílt mezei csatát Mezőkeresztes mellett 1596-ban. A háború az eddigiektől eltérően az erőviszonyok kiegyenlítődését hozta: az 1606-ban megkötött zsitvatoroki béke a szemben álló felek kompromisszumaként értékelhető.
A háború következménye a régió óriási mértékű pusztulása lett: ez gazdasági szempontból a Magyar Királyság nyugati irányú kereskedelmének látványos hanyatlásán mérhető le, egyes régiókból gyakorlatilag eltűnt az a tehetős mezővárosi polgári réteg, amely a nagy hasznot hajtó élőállat kereskedelem haszonélvezője és ennek következtében a 16. században kibontakozó anyanyelvű kultúra és műveltség egyik fő mecénása és befogadó közege volt. A háború demográfiai szempontból nagy mértékben sújtotta a magyar nemzetiségű lakosságot: az etnikai arányok megbomlottak, amelynek máig ható következményei vannak. Rövidebb távon ható tényező, hogy a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom egészen a 17. század végéig kerülte az újabb nyílt konfrontációt.