Főhajtás és tiszteletadás, - Dr. Jelenits István előtt

Dr. Jelenits István Széchenyi-díjas piarista szerzetes,
teológus, író, professor emeritus porait nyugalomra helyezték,
lelkiüdvéért szentmise áldozatot mutattak be 2024 október 15-én.

Ez a nap oly erővel hatott rám, hogy e videó elkészítésére sarkalt.
A Fiumei-úti Sírkert ravatalozójához haladva,
ahonnan illő tiszteletadás és végső búcsúvétel után örök pihenőre helyezték
elhamvasztott testének porait, -
különböző vele kapcsolatos élmények, gondolatok jártak eszemben…
A Tanár urat szinte az egész ország ismerte.
Azóta az 1952-es szerda óta, amikor délután 14 órakor
le kellett szállnom az Üllői úton,
a Kilián laktanya előtti villamos megálló járdaszigetére
a 63-as villamosról,
hogy találkozzam vele, egészen az utóbbi időkig, -
hallhattam szavait, kedves irányítását és éreztem imáinak erejét…
És ma is érzem biztató tekintetét, - változatlanul, - és most is,
hogy már hitem szerint fentről figyeli és gondozza sorsomat,
ugyanolyan hatásosan, mint végig életemben.
Lehet, hogy olykor 5-10 év is eltelt találkozásaink között,
de mindig élő és eleven volt lelki kapcsolatunk.
Gyermekien kedves mosolyával biztatott és felfrissített.
Nem fukarkodott a rá oly jellemző és istenhitéből merített nevelői szolgálatát
a pesterzsébeti kamaszra,
majd a férfi és családapa szívére, lelkére hinteni.

Eszembe jut 1953 pünkösdje!
Amikor annak szombatján, - az ő hívására, - a számomra addig ismeretlen
fiatalokkal a Margit-híd budai hídfőjénél fel kellett szállnom a HÉV-re
és Pomázon arról leszállnom.
Akkor láttunk, hányan vagyunk!
Emlékeim szerint lehettünk 100-120-an, kb.
Éjszakai túrára mentünk, minek keretében Pilisszentlélek felett
a hegyen, - hatalmas tábortüzet raktunk és
amellett Lélek-hívást tartottunk.
Reggel pedig a Piliscsabai vasútállomáson vonatra szállva
ment mindenki otthonába.
Azóta jól tudom, mi vezette abban a nagyon veszélyes időbe, -
a legvadabb rákosi-korszakban, - ezt a fiatalembert!

Elmondta, miért tartozik hálával Istenének:
„Csodálkozva nézek vissza az életemre.
Nem tudtam, hogy ilyen lesz. Legtöbbször csak az orromig láttam.
De amikor az egyes helyzetekben a megoldáson munkálkodtam,
mindig megtapasztaltam, hogy utak nyílnak meg előttem.
Feltárultak az összefüggések, érthetővé váltak a dolgok.
Visszatekintve megtapasztalhattam, hogy egész életem során
a Jóisten vezetett. Hálás vagyok, hogy sosem kívánt tőlem többet,
mint amit éppen adni tudtam. Ámulattal tölt el,
milyen különleges az élet.
Hagyjuk, hogy ez a nagy játék megtörténjen, és mi a részesei legyünk.
Mert ez gyönyörű!”

Tanítványainak, övéinek boldogan vallotta:
„ a magyar nyelvben, a költészetben, az irodalomban,
a történelmünkben megtapasztaltak adják azt a szépséget,
ami alapján azt mondhatom, - magyar vagyok.
De ez a gazdagság arra hív, hogy ne legyek egyoldalú,
hanem figyelmes másokkal, reménykedő és megértő!”

Gazdag és bőséges élettapasztalata alapján rámutatott,
mi az, amit igazán fontos szem előtt tartanunk az életben:
„Alázattal és figyelemmel kell élni.
Akkor, ha nem is találunk rá az élet könnyebbik felére,
rá fogunk jönni, hogy az adott körülmények között
és a döntéseinken keresztül mindig megnyílik előttünk egy út,
amin tovább indulhatunk!”

Fekete az urna, mint a reverenda, arannyal díszítve.
Nem bújik meg a virágtömegben, hanem magában áll!
Szerény a ravatal, mégis tiszteletet parancsoló!
Mint amilyen életében a „tanár úr” volt.
A Himnusz közös eléneklése után elhangzott
a Dániel próféta könyvéből vett idézet: „Akkor az érteni tudók ragyogni fognak,
mint a fénylő égbolt, és akik igazságra tanítottak sokakat,
tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.” (Dán 12,3)

A temetési szertartást Zsódi Viktor, -
a Piarista Rend Magyar Tartományának tartományfőnöke vezette.
A szertartás végén Sulyok Tamás köztársasági elnök is beszédet mondott:
„Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta,
amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik!” kezdte megemlékező beszédét.
Jelenits István hamvait a piaristák sírboltjában helyezték végső nyugalomra,
Sík Sándorral és sok más jeles előddel közös sírba.
Lelke azonban sokkal magasabbra szállt, -
az Örök Főpap vonta őt, Szent Szívére!

Személyes és nagyon sűrített, talán túlságosan is szegényes lett ez a
megemlékezésem Jelenits István atyáról.
Meg sem próbálhattam ábrázolni életének azt a tanúságtevő hatását
amivel oly tágra tudta nyitni szívünket, - szívemet, -
a jóra, szépre, igazságra.
Arra biztatott, hogy éljünk, - mindig reményben!
Ne legyünk, - szűk látókörű, óvjuk. – a lelkünket és reánk bízottak lelkét.
Te Deum laudamus!
Mióta halálhírét meghallottam, - és amíg ezt az összeállítást készítettem, -
mindig az ősi, énekelt ima van elmémben és fülemben, az erdélyiek,
az Udvarhelyi Te Deum dallamán:
Isten Téged dicsérünk!
Jelenits Istvánért, életünkben, - a Gondviselés gyémánt-eszközéért, -
a Tanár Úrért, - Isten, Téged dicsérünk, - Érte hálával, - Téged, Úrnak ismerünk!