A láthatatlan csata

A legtöbben azt hiszik, akkor van baj, amikor látszik. Amikor hangos a sírás, amikor szavak repülnek, amikor összetörik valami, ami eddig stabil volt. Pedig a legnehezebb harcok nem kívül zajlanak, hanem bennünk. Néha úgy sétálok végig a napokon, hogy senki nem sejti, milyen háborút vívok magammal belül. Mosolygok, dolgozom, beszélgetek, teljesítek — és közben minden gondolat olyan, mintha fegyver lenne, ami rám szegeződik. Nem lehet látni a sebeket, nem lehet mérni a fájdalmat, nem lehet megérteni az ütközetet úgy, hogy néma maradok közben. De pont ez a láthatatlanság az, ami olyan nehézzé teszi.

A fejemben folyamatosan két hang küzd egymással. Az egyik azt mondja, képes vagyok rá, van értelme, jut valahová az utam. A másik azt súgja, hogy gyenge vagyok, hogy nem elég, amit adok, hogy el fogok bukni. És nem tudom, melyik az igaz, csak azt érzem, hogy a csata sosem ér véget. Néha hajnalban ébredek arra, hogy túl nagy a csend, és benne túl hangosak a félelmek. Néha napközben rám tör az érzés, hogy minden pillanat egy vizsga, és ha hibázom, valaki csalódik bennem. Sokszor úgy érzem, hogy túl nagy a tét, túl gyors a világ, én pedig túl lassú vagyok hozzá.

Mégis, minden nap felébredek, és újra beleállok ebbe a láthatatlan csatába. Nem azért, mert könnyű, hanem mert nem akarom feladni. Van bennem valami makacs erő, ami akkor is továbbvisz, amikor az eszem szerint már rég meg kellett volna állnom. És bár senki nem látja, ez a bátorság nem kisebb attól, hogy csendes. Nem kell minden győzelemnek tapsot kapnia ahhoz, hogy értékes legyen. Nem kell minden fájdalomnak látszania ahhoz, hogy súlya legyen. Nem kell, hogy valaki tudjon róla ahhoz, hogy valós legyen.

A legnehezebb része az, amikor próbálok segítséget kérni, és nem találom a szavakat. Nem azért, mert nem lenne mit mondanom, hanem mert nem tudom, hogyan tegyem érthetővé azt, ami bennem történik. Hogyan magyarázhatnám el valakinek azt a terhet, amit még én sem értek teljesen? A láthatatlan csata magányos csatatér, és mégis ott győzök, ott növök, ott erősödöm meg minden alkalommal, amikor nem engedem, hogy a félelem döntsön helyettem.

Volt idő, amikor azt hittem, akkor vagyok erős, ha senki sem tudja, min megyek keresztül. Ma már tudom, hogy az erő néha abban van, ha megengedem, hogy valaki belépjen az életemnek abba a részébe, amit eddig zárva tartottam. Nem kell mindenkinek látnia, de nem kell mindent egyedül cipelnem. A láthatatlan csata nem szégyen, hanem emberi. A sebezhetőség nem vereség, hanem ajtó ahhoz, hogy egyszer valaki igazán kapcsolódjon hozzám. Senki nem tudja magyarázat nélkül, mi zajlik bennem, ezért tanulom kimondani, akkor is, ha reszket a hangom.

Már tudom, hogy a csata nem azért nehéz, mert gyenge vagyok — hanem mert fontos. A lelkem túl sokat jelent ahhoz, hogy könnyen adjam fel. A boldogság túl sokat ér ahhoz, hogy ne küzdjek érte. És én túl sokat érek ahhoz, hogy lemondjak magamról akkor, amikor a legnehezebb. Lehet, hogy a világ sosem fogja teljesen megérteni, min megyek keresztül, de attól még igaz. Lehet, hogy nem minden nap sikerül győznöm, de attól még harcolok. És minden nap, amikor felkelek és folytatom, már győztem valahol.

A láthatatlan csata nem fog eltűnni egyik napról a másikra. De már tudom, hogy bennem van az erő hozzá. Nem azért, mert nincs félelem — hanem mert a félelem ellenére is továbbmegyek. És ez az a győzelem, amit nem lát senki, és mégis mindent jelent.