Baranyi Tibor Imre: A jelenségvilág fogságában - gyakorlati materializmus és folyományai

https://paypal.me/tradicio?locale.x=h...

Az általános alászállással együtt a tudományos, vagy ha jobban tetszik filozofiko-szcientikus elméletek is lépésről lépésre haladnak előre. A mechanisztikus szemlélet közvetlenül a materializmus útját egyengette, amelynek hatására a mentális horizont többé-kevésbé jóvátehetetlenül a testi területre korlátozódott. E területre ettől fogva kezdtek úgy tekinteni, mint az egyetlen „valóságra”, és mint ami híjával van mindannak, amit nem lehetett egyszerűen „materiálisnak” tekinteni. Természetesen az „anyag” eszméjének kidolgozása a fizikusok részéről fontos szerepet játszott e ponton. Ez az a pont, amelynél a „mennyiség uralma” valóban megkezdődött. A profán tudomány, amely Descartes óta mechanisztikus, a XVIII. század második felétől kezdve egyre jellegzetesebben materialisztikussá, valamint egymást követő és váltó elméleteiben egyre kizárólagosabban mennyiségivé vált. Eközben a materializmus befurakodott az általános mentalitásba is, és végül is – anélkül, hogy elméletileg is megfogalmazódott volna – sikeresen állandósított egy számára fölöttébb kedvező beállítottságot. Így mindinkább elterjedt, végül pedig egyfajta „ösztönös” létállapottá vált, ami „gyakorlati materializmusnak” nevezhető. E beállítottságot még tovább erősítették a mennyiségi tudomány ipari alkalmazásai, amelyek következtében az emberek egyre kizárólagosabban anyagi vágyak rabszolgáivá váltak. Az ember mindent „gépesített”, és ebből végül is önmaga se maradhatott ki. Lassanként a valódi egységet parodizáló számtani egységek sorsára jutott, míg aztán végezetül elveszett az uniformitásban és a megkülönböztethetetlen „tömegben”, vagyis nem másban, mint a puszta sokaságban. Kétségtelen, hogy a mennyiségnek ez az elképzelhető legteljesebb diadala a minőség fölött.
Mindazonáltal miközben a „materializáció” és a „kvantifikáció” műve tovább folytatódott (és közbevetőleg fontos megjegyezni, hogy ez a mű korántsem fejeződött még be, sőt tulajdonképpen soha be sem fejeződhet, ugyanis a tiszta mennyiségre való teljes redukció a megnyilvánuláson belül megvalósíthatatlan), kezdetét vette egy újabb, ezzel csak látszólagosan ellentétes mű. És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ez valójában már a tulajdonképpeni materializmussal együtt kezdetét vette. Az hagyományellenes akció második részének már nem a „megszilárdulás”, hanem a „feloldódás” felé kell irányulnia. Mindazonáltal – távolról sem mondva ellent annak a tendenciának, amelyet a mennyiségre való visszavezetésként jellemeztünk – a „megszilárdulás” – mihelyt kibontakozása elérte lehető legmagasabb fokát, és mihelyt az említett tendencia túljutott első célpontján és kísérletet tett a folytonosnak a nem-folytonosba való bekebelezésére, maga válva ily módon felbomlasztó tendenciává – feltétlenül a felbomlást kell erősítenie. Ez az a pillanat, amikor a szóban forgó mű második formájának – amelyet eleinte, az előkészítő fázisban ugyan csak többé-kevésbé rejtett módon, mindenesetre korlátozott mértékben igyekeztek működésbe hozni – meg kellett nyilatkoznia és egyre nagyobb területre ki kellett terjednie. Eközben a mennyiségi tudomány egyre inkább eltávolodott szó szoros értelmében vett anyagiasságától, hogy aztán végül is elvesse az „anyagnak” azt a korábbi eszméjét, amely a vele kapcsolatos elméleti megfontolások következtében egyre inkább következetlenné és „illékonnyá” vált. Ez az az állapot, amelyben jelenleg vagyunk. A materializmus, minthogy betöltötte feladatát, most már csupán mintegy a saját kedvére létezik. És nem kétséges, hogy még igen hosszú ideig fennmaradhat (különösen a „gyakorlati materializmus” formájában), ámde ettől fogva mindenképpen megszűnt főszereplője lenni az hagyományellenes akciónak.
Miután a testi világot a legkisebb rést sem hagyva lezárták, következő lépésként – természetesen továbbra is éberen őrködve afelett, nehogy bármiféle kommunikáció létrejöhessen az emberi rend és a magasabb rendű területek között – újra fel kell nyitni. De immáron alulról, hogy szabad utat nyerjenek az alsóbbrendű szubtilis terület feloldó és romboló erői. Nem más ez, mint a szóban forgó erők – úgymond – „szabadjára eresztése” és munkába állítása a deviáció beteljesítése és a világ végső felbomlasztása végett, amely a hagyományellenes akció már említett második részét avagy fázisát alkotja. Habár e két fázis részben egyidejű, megkülönböztetésük mégis indokolt, ugyanis a modern deviáció tervének egészén belül logikusan követik egymást, és csak egymásra épülve tudják teljes hatékonysággal kifejteni erejüket.