Csak lélegezz

Vannak napok, amikor túl sok minden történik egyszerre, és a világ olyan gyorsan forog, hogy szinte megkapaszkodni sincs idő. A fejem tele van gondolatokkal, határidőkkel, félelmekkel, emberekkel, akik várnak valamit, és néha úgy érzem, minden irányból húznak, miközben belül egyre fogy a levegő. Ilyenkor hajlamos vagyok elfelejteni a legegyszerűbb dolgot, amit valaha megtanultam: lélegezni. Nem azért, mert nem tudom, hogyan kell, hanem mert a rohanás és az elvárások között nincs idő megállni és meghallani a saját szívverésemet. Pedig a csend az egyetlen hely, ahol újra megtalálhatom magam.

A világ azt tanítja, hogy mindig menni kell tovább, gyorsabban, jobban, erősebben, és mintha gyengeség lenne az, ha valaki lassít. De amikor túl sok, és az ember nem tudja, hogyan tovább, nem a keménység ment meg — hanem az a pillanat, amikor kimondom: elfáradtam. Annyi évig azt hittem, hogy a pihenés luxus, hogy a megállás veszélyes, hogy a lelassulás vereség. De most már tudom, hogy ha nem állok meg időben, előbb-utóbb összetörök. A lelkem nem gép, és a szívem is kifárad, ha soha nem adok neki teret lélegezni.

A légzés olyan, mint egy hazatérés. Nem kell hozzá teljesíteni, megfelelni, bizonyítani. Csak beengedni, ami jó, és kiengedni azt, ami túl nehéz. Amikor lecsukom a szemem, és hagyom, hogy a levegő megtöltse a mellkasom, hirtelen minden kicsit tisztább lesz. Nem tűnnek el a problémák, nem lesz könnyebb az élet, de már nem nyom agyon minden gondolat. A félelem nem lesz kisebb, de nem irányít. A zűrzavar nem szűnik meg, de találok benne egy pontot, ahol nyugalom van. Talán ez az, amit soha nem tanítottak meg igazán: hogy először nekem kell jól lennem ahhoz, hogy bármi mást meg bírjak tartani.

Sokszor próbáltam megfelelni mindenkinek, és közben teljesen megfeledkeztem magamról. Úgy akartam elérni mindent, hogy közben nem figyeltem arra, mennyit bírok. A saját érzéseimet háttérbe szorítottam, mert úgy hittem, mások előtt erősnek kell látszani. Pedig az erő nem abban van, hogy soha nem állok meg, hanem abban, hogy tudom, mikor kell pihenni. Nem kell mindig tökéletesen menni előre — néha csak annyi kell, hogy túléljem a napot, és az is elég. Ha hibázom, attól még érek valamit. Ha lassú vagyok, attól még haladok. Ha megállok levegőt venni, attól még nem maradok le az életről.

Van bennem egy hang, ami sokszor azt suttogja, hogy nem csinálom elég jól, hogy több kell, gyorsabban, keményebben. De mostanra megtanultam válaszolni neki. Nem vagyok kevesebb attól, hogy néha padlóra kerülök. Nem vagyok kevesebb attól, hogy vannak napok, amikor nem tudok erős lenni. Nem vagyok kevesebb attól, hogy szükségem van időre. A légzésben ott van minden, amit eddig kerestem: tér, csend, élet. Olyan hely magamban, ahova bármikor visszatérhetek, bármennyire is hangos a külvilág.

Ha egy nap túl nagy a zaj, túl nagy a nyomás, túl erős a félelem, tudni fogom, hogy nem kell mindig válaszolni, nem kell mindig rohanni, nem kell mindig helytállni. Elég, ha belélegzem a jelent, és kifújom a tegnapot. Elég, ha megtartom magamat akkor is, ha minden szétesni látszik. Elég, ha emlékeztetem magam arra, hogy itt vagyok. Mert amíg képes vagyok lélegezni, addig képes vagyok élni is. És bármi jön holnap, azzal holnap fogok megküzdeni — ma csak lélegezni fogok.