Balatoni kagyló

https://open.spotify.com/artist/3bLZO...

Kagyló vala a parton
csendes, apró, mégis több annál, mint amit első látásra gondolna az ember, aki csak elsétál mellette a parton. Megfogtam, mint egy tárgyat, de ahogy a kezembe simult, tudtam: valami régebbit tartok, mint a saját életem. A Balaton nemcsak tó, hanem emlékezet, és minden kagyló egy történet része, amit a víz nem enged el soha. A hullámok nem felejtenek; hordoznak neveket, embereket, lépéseket, imákat, veszteségeket, álmainkat és a múlt maradékát.

A kagylót a fülemhez emeltem, és a víz hangja nem mesélt érzésekről, hanem sorsokról. Nem szólított néven, mégis rólam szólt és mindenkiről, aki valaha élt ezen a földön. A víz nem sirat, nem ünnepel — csak őriz, mint akinek kötelessége van, és ez a kötelesség örök. Hallottam benne a századokat, amelyek egymásra rakódtak, mint homok a parton. Mustárszínű délutánokat, parasztokat, halászokat, katonákat, gyermekeket, szerencsét és pusztulást, születést és távozást. Mindenről szólt, ami ember.

A habja suttog sok titkot
és nem a romantika titkait, hanem az életét annak a népnek, amely itt élte napjait, amely itt veszekedett és békélt, dolgozott és pihent, félt és remélt. A Balaton nem csak szép, hanem bölcs. Minden hulláma bizonyíték arra, hogy a népek nem csak léteztek, hanem nyomot hagytak — nem könyvekben, hanem a földben, vízben és az egymásra örökített hangokban.

A víz beszélt, de nem emberi hangon, mégis értettem. Azt mondta: amit a világ épít, azt a világ elpusztítja. Ami az embertől származik, az elmúlik. És mégis marad valami: a visszhang. A visszhang az a hely, ahol a múlt nem akar harcolni, csak fennmaradni. A Balaton visszhangja nem csak régi szavakat őriz, hanem identitást. Azt, kik vagyunk. Hol vagyunk otthon. Mit jelent ez a föld. Milyen áron maradtunk.

A Balaton s a hullám játékos
de nem felszínes — gyermekkorát élte a világban, mikor könnyednek láttuk. Felnőve értjük meg, hogy a hullám mozgása inkább sóhaj, mint ugrándozás. Hordozza azoknak a napjait, akik már nincsenek, mégis velünk vannak. Akik már nem látnak, de látták ugyanazt a vizet, ugyanazt a naplementét, ugyanazt a partot, ahol most én állok — és ahol egyszer majd más fog.

A kagylót nem azért tettem vissza, mert semmit nem mondott, hanem mert mindent. Nem akartam birtokolni, mert nem lehet. A múlt nem vihető el — csak megértve továbbadható. Az ember ilyenkor csöndes lesz. Mert megérzi: nem vagyunk itt egyedül. Részei vagyunk az időnek, és az idő része nekünk. Nem egyformán élünk, de egyformán múlunk, és egyformán maradunk nyomként a tájban.

A part mentén járva úgy éreztem, mintha a Balaton minden lélegzetemben ott lenne. Nem kért tapsot, nem akart hálát. Csak tanított. Tanított arra, hogy minden élet egy darab az egészből. Hogy a történelem nem mindig diadal, hanem túlélés. Hogy a szépség nem mindig öröm, hanem néha fájdalommal együtt válik valódivá. Hogy a hely, ahol élünk, megőriz minket akkor is, amikor már nincsen nevünk, arcunk, sorsunk.

A víz ekkor azt üzente nekem — nem szavakkal, hanem békével — hogy az ember nem veszhet el. A testé lehet, a hangja elnémulhat, de az érzései, döntései, tettei sodródnak tovább, mint a levelek a habon. És mikor valaki majd egyszer lehajol egy kagylóért, lehetetlen megnevezni, amit hall, mégis bennünk lesz. Minden bennünk lesz.

Ettől kezdve tudtam: az idő nem ellenség. Az idő megőriz. A Balaton nem csak tó, hanem emlékmű — nem kőből, hanem vízből. És minden visszhang, amit a kagylóban hallani lehet, arról szól: volt értelme élni.