Erős leszek de nem kőből

Sokáig hittem, hogy az erő azt jelenti, soha nem sírok, soha nem török meg, soha nem engedem, hogy bárki lássa, mennyire fáj. Azt gondoltam, akkor leszek elég, ha kőből leszek, ha nem érint meg semmi, ha semmi sem tud sebezni. Keménységgel próbáltam védeni a szívemet, és közben észre sem vettem, hogy a falak, amelyeket magam köré építettem, engem is fogva tartanak. Meg akartam mutatni a világnak, hogy kibírok mindent, és közben elhittem, hogy az érzések gyengévé tesznek. Ma már tudom, hogy ez nem igaz. Az erő nem a keménységben van, hanem abban, hogy ember maradok akkor is, amikor a világ keménnyé akar tenni.

Erős leszek, de nem kőből. Nem fogok többé úgy tenni, mintha nem éreznék csak azért, hogy megfeleljek valakinek vagy elkerüljek egy csalódást. Nem tagadom le a sebeket, mert mindegyik bizonyítéka annak, hogy éltem és szerettem. Ha valami összetör, inkább megjavítom magam, mintsem eldobjam a szívemet. Nem akarok többé falakat húzni azok elé, akik szeretni akarnak, és nem akarok bezáródni csak azért, mert valaki egyszer rosszul bánt velem. A világ nem lesz jobb attól, hogy megkeményedem — csak én vesznék bele közben.

Az erő nem azt jelenti, hogy soha nem omlok össze — hanem hogy összerogyás után is felállok. Nem azt jelenti, hogy soha nem félek — hanem hogy teszek lépéseket akkor is, amikor félek. Nem azt jelenti, hogy nem fáj — hanem hogy mélyen belül tudom, egyszer túl leszek rajta. És ha újra fájni fog, akkor is továbbmegyek. A szívem nem azért dobog, hogy védve legyen az élettől, hanem azért, hogy átélje. Ha kőből lennék, talán nem sírnék, de nem is nevetnék. Nem fájna, de nem is lenne, akihez kötődöm. Nem veszítenék el senkit — de nem is szeretnék igazán senkit.

Most már látom, hogy a gyengédség nem veszély, hanem ajándék. A sebezhetőség nem gyengeség, hanem bizalom. A sírás nem bukás, hanem gyógyulás. Nem kell magamban tartanom mindent csak azért, hogy erősnek tűnjek. Nem kell eltitkolnom a fájdalmat, hogy ne legyek teher. Nem kell eljátszanom a mosolyt, ha belül könyörgök egy érintésért. Ha valaki ezért kevesebbnek lát, akkor nem engem lát — hanem azt a szerepet várja, amit sosem akartam viselni.

Az erő számomra most már azt jelenti, hogy merek őszinte lenni. Hogy kiállok magamért akkor is, amikor hozzá vagyok szokva a meghátráláshoz. Hogy akkor is szeretem magam, ha mások nem értik, miért döntök úgy, ahogy. Hogy megtartom azokat, akik megérdemlik, és elengedem azokat, akik nem. Hogy nem félek kimutatni az érzéseimet annak, akit szeretnék. Hogy hagyom megölelni magam akkor is, ha félek a közelségtől. Hogy hagyom látni magam olyannak, amilyen valójában vagyok — nem hibátlannak, hanem embernek.

Nem akarok reménytelenül élni, inkább bátorságból. Nem akarok páncél mögött létezni, inkább nyitott szívvel. Lehet, hogy így újra megsérülök — de legalább tudni fogom, hogy éltem, mert éreztem. Lehet, hogy sírni fogok — de lesz okom mosolyogni is. Lehet, hogy elesek — de lesz miért felállnom. Ha egyszer majd valaki mellettem lesz, szeretném, ha tudná: nem leszek kőfal, de erős leszek mellette. Nem azért, mert tökéletes vagyok, hanem azért, mert minden zuhanás után bennem van az erő, hogy felálljak.

Erős leszek, de nem kőből — mert az élet túl gyönyörű ahhoz, hogy ne engedjük meg magunknak, hogy megérintsen.