Attila Isten Ostora - dalszöveg, Kun J. Attila

A puszták pora szállt a szélben,
Lovak dübörögtek mély zenében.
A hun reflexíj feszülten szólt,
S Európa félelemben volt.
Róma falain remegtek az árnyak,
Tudták jól: a vihar nem várhat.
Imádkoztak: „Hunok nyilaitól ments meg, Isten!” —
Mert a lovon futó szél volt fegyverük minden.
A steppe népe hódított, s birodalmak dőltek össze.

Mondták róla: Attilát az ég küldte,
Ítélet súlya volt nézésébe’.
S ahol megjelent, térdre hullt a rend,
Amit erősnek hittek, porrá lett hirtelen.

Attila – Isten ostora,
Nyílvihar zúgott útjaira.
A hun tűz él még a magyar szívben,
Ősök hangja szól át az idők mélyén.
Attila, vezér — legendád marad,
Ég és föld ma is visszhangot ad.

Eljött az éj, mikor Ildikó lett a pár,
A germán nő, ki békét hozott már.
Bor illata ringott a sátor falán,
S lágy csend hullt rájuk az éjszakán.
A nászéj mélyén azonban titkon várt a végzet —
Hajnalra minden fény kihunyt: a vezér szíve pihent.
A krónikák írják: vérzés vitte el, nem árulás,
Nem tőr — csak a végzet zárta le a földi utazást.

Ildikó könnye hullt a porra,
A sereg állt némán, zokogva.
A puszták ura indult messzire,
Sötétebb lett a föld nélküle.

Attila – Isten ostora,
Nyílvihar zúgott útjaira.
A hun tűz él még a magyar szívben,
Ősök hangja szól át az idők mélyén.
Attila, vezér — legendád marad,
Ég és föld ma is visszhangot ad.

Vas, ezüst, arany koporsó zárta,
Tisza medrét elterelték rája.
A sírásók többé nem jöttek vissza —
Így őrizte őt a hun törvény titka.
A szél ma is hozza a vágtató lovak neszét,
Mintha a vezér járná újra a földek szélét.

Attila él, míg a magyar beszél,
A hun tűz bennünk tovább zenél.
Isten Ostora nem hull porba le —
Vihar marad, mely velünk él tovább.